Előre is elnézést kérek, ha hosszú lenne a levél, de nem tudom, hogy mely részlet lehet fontos.
Férjem 39 éves, fizikailag egészséges, legalábbis temérdek kivizsgálás után se találtak fizikai problémát. Már az elején is sejtettem, hogy pszichés dolog lesz, de nem vagyok orvos, így bíztattam, hogy zárjuk ki a fizikai betegségeket.
Kicsit visszaugorva időben: 5 éve lépett ki egy boldogtalan házasságból, amit nagyon fiatalon kötött egy nem tervezett baba miatt. Tisztességgel ellátta a feladatait apaként és férjként is. A válást az exneje nem könnyítette meg. A jogi részében partner volt, korrekt feltételekben állapodtak meg.
Amint mi megismerkedtünk (a válás jogi lezárása után pár héttel) és komolyra fordult, az exnej is rányomott a gázra. Többnyire a lányát használta ütközőnek. Eleinte a férjemet is tudta rángatni, mert ő eléggé domináns, manipulatív személyiség, míg a férjem kifejezetten nem.
Később már csak a gyereken keresztül gyakorolt rá nyomást. Az oka főként én voltam (illetve nem személy szerint én, hanem az általam betöltött szerep). Ha együtt voltunk és a lánya is ott volt - akivel szerencsére akkor és azóta is jó a viszonyom - akkor a lányt hivogatta telefonon, fenyegette, amíg ki nem borult és a férjemnek nem volt más választása, úgy ugrált, ahogy ő fütyült. (A házasságuk is jórészt emiatt futott zátonyra, az utolsó 10 évben csak "házicsicska" volt, se szex, se intimitás, se kedvesség.)
A válás alatt/után a férjem a munkájába temetkezett. A főnökei egy idő után alapnak tekintették, hogy ő 16-18 órát dolgozik (az előírt 8 helyett). Az akkori krónikus fáradtságát meg is értettem, hazaért és bedőlt az ágyba.
1-2 év alatt elértem, hogy álljon ki magáért és ne hagyja, hogy akár az exnej, akár a főnökei dróton rángassák.
Közben elkezdett egy egyetemet is, aminek a második événél tart. Azért kezdte el, mert butának tartotta magát és bizonyítani akart - no meg szeretett volna diplomát. Nem buta, de ezt csak a sikeres első év után látta be ő is. A második évre már elfogyott a lendület, nagyon kínlódik a tanulással, nincs kedve hozzá.
A munkája ismét normális mennyiségű, 7-8 óra, stressz se éri már ott, miután átszervezték a céget és egy jobb, könnyebb pozícióba előléptették. Mindezek ellenére nem szereti a munkahelyét, de a fizetés miatt tűr. (Főleg az ott dolgozó emberek hátráltatják és ez zavarja, de ismerem őket és jogosan gondolja így.)
Sportra is rábeszéltem, hetente néhány alkalommal járunk küzdősportra.
Időközben számomra néhány éven belül esedékes lenne a gyerekvállalás, de annyira nem lelkesedik az ötletért, mondván végre szeretné kiélni magát, kirándulni, utazni, vagy "csak lenni". Egyrészt megértem, mert ő a negatív részét is látja a gyerekvállalásnak, én gyermektelenként nem. No meg a fiatalsága kimaradt a korai családalapítás miatt, gondolom azt is szeretné bepótolni. Nem is nyaggatom vele, egyszer beszélgettünk, elmondtam, hogy kb. 5 éven belül szeretnék gyereket, de addig nekem se sürgős.
A tényleges kérdésem, visszautalgatva a fentiekre:
Egy-két éve még a megterhelő munkatempó mellett is járt sportolni, életvidám volt, hihetetlen energiája volt, pedig akkor még az exfeleség is napi szinten táncolt az idegein.
Most nyugalom van körülötte, minden rendeződött, viszont nagyon fáradékony lett. 8-10 órát alszik, de reggel alig bír magához térni. Edzés után nagyon fáradt, szerinte a kora. Orvosilag makkegészséges, a vérképe is tökéletes. Nem vagyok orvos, de kétlem, hogy ennyi idősen 1-2 év alatt ilyen hanyatlásnak indulna a fizikai ereje.
Másrészt folyton beszél arról, hogy szeretne több aktívan eltöltött szabadidőt, mégis annyira túlvállalja magát (pl. most az egyetemmel), hogy alig marad ideje. A kevés időben pedig már nincs kedve/ereje/lendülete komolyabb aktivitásra. Nem lusta, de egy egynapos túrának nem szívesen vág neki.
A gyerekvállalást is erre hivatkozva "ellenzi". Nem vitatkoztam ezzel, de a magánvéleményem az, hogy ha most nem tud magának időt teremteni kikapcsolódásra, akkor ez nem azon múlik, hogy van-e gyerek. A lánya már lassan nagykorú, ritkán igényli az apja jelenlétét, inkább a barátaival van. Tehát még ez sem terheli.
Számomra még furcsa, hogy a szó klasszikus értelmében nincsenek barátai. Vannak haverjai, akikkel el lehet viccelődni egy sör mellett, de ő sem tartja őket szellemi partnernek. Az előző házassága alatt le volt tiltva a barátokról. De saját magát is akadályozza újak szerzésében, mert bár alapvetően barátságos és könnyed természete van, mindenkiben talál valami negatívumot. Ami többnyire reális is, de felnagyítja őket és már nem jut figyelem a potenciális barátok előnyös tulajdonságaira. Örülök, hogy engem tart a legjobb (és sajnos egyetlen) barátjának is, de szerintem egy embernek ennél tágabb a szociális igénye.
A fenti fizikai tünetek mellett emésztési problémák is előfordulnak nála, bár a tükrözéstől való félelme miatt nem tisztázott, hogy szervi eredetű, esetleg az étrendje okozza vagy tisztán pszichés alapú. Mivel jön-megy, én az étrend és a pszichés okok kombinációjára tippelek.
Pszichoszomatikus tünetekre egyébként nagyon hajlamos, vizsgaidőszak alatt például teljes impotenciát produkál, ami az utolsó sikeres vizsga után pár órával nyom nélkül eltűnik. Ezen is aggódott, de megnyugtattam, hogy csak a stressz okozza, támogatom, nem zavar.
Felmerült bennem az is, hogy évekig küzdenie kellett valamiért. Vagy az anyagi javak megteremtéséért, vagy a válásért, vagy az egyetemért, vagy a munkahelyén valamiért. Talán az okozza a fáradékonyságot, enerváltságot, hogy túl nyugodtak lettek az életkörülményei?
A kapcsolatunkban komolyabb probléma nincs, mindketten kommunikációpártiak vagyunk. Ha össze is veszünk valamin néhány órán belül leülünk megbeszélni és tisztázzuk, nem hurcoljuk a sértettséget. De az időnkénti veszekedések se komolyak, komolyabb vita talán 2-3 volt az elmúlt évek alatt, de azokat is rövid úton tisztáztuk.
Elnézést a hosszú és kissé csapongó leírásért. Eddig szinte minden problémában partner tudtam lenni, mondhatni "házi pszichológus", de a jelenlegi helyzetre már nincs ötletem.
Partner vagyok a közös programokban, külön programokra is noszogatom, ha hívják a barátai, de olyankor is hosszasan kell győzködni, mert olyan, mintha nélkülem nem akarna menni. Bár erre oka nincs, remekül elfoglalom magam egyedül és nem igénylem a napi 24 órás együttlétet, a féltékenység pedig távol áll tőlem.
Mit tehetnék még? Tudok valamit tanácsolni, vagy finoman javasolni?
Nagyon köszönöm a türelmét, hogy eljutott a levelem végére és előre is köszönöm a válaszát!
Üdvözlettel:
Enikő
Kedves Enikő!
Nem, ne adjon tanácsot neki, finoman sem.
Mást kérdezek: Ön tiszteli a párját? Felnéz rá, mint férfira? Ha igen, jelezze számára minél többször!
Ahogy olvastam a levelét, olyan volt, mint egy jóindulató, szerető édesanya levele a gyermekéről (a végén némi orvosi szakvéleménnyel fűszerezve). Odafigyel minden apró rezdülésre, aggasztják a kellemetlen tünetek, igyekszik terelgetni őt, és örül, mikor a maga segítségével pozitív irányban változik az élete. Azonban azt gondolom, egy férfinek nem arra van szüksége, hogy a felesége ilyenfajta támaszt adjon, hanem hogy férfiként kezelje őt. A férje dolga, hogy elintézze, annyi terhe legyen, amennyit ő bír, hogy eldöntse, hány barátot szeretne, és ha többet, gondoskodjon a megismerésükről, velük való kapcsolattartásról. Azt javaslom, figyelmének egy részét, amit eddig férjére szánt, fordítsa önmagára, és ez minden bizonnyal pozitív hatással lesz férjére is.
Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina
