128.

98-2003 -ig 4 vetélésem volt, mire 2005-ben megszületett a kislányunk. Nagyon sokat sírtam, amikor elvesztettem a babáinkat. Kb egy hónapja, próbáltam alkalmat keríteni arra, hogy ketten legyünk, szerettem volna kihasználni az időt egy kis beszélgetésre. Azt találtam mondani a férjemnek, hogy amikor a kislány itt van velünk, szinte még egy mondatot sem lehet tőle végiggondolni, legalább most egy kicsit el van egyedül anélkül, hogy belekérdezne abba, amiről mi felnőttek beszélünk. Jó, hogy nincs itt most! Erre a férjem azt mondta: Pedig hogy sírtál, meg bőgtél, amikor nem lehetett.

Hát a beszélgetés elmaradt és azóta én már nem is igyekszem azon, hogy próbálkozzam. Úgy érzem, hogy kiárulta a fájdalmunkat, amiről addig azt hittem, hogy közös. Most már csak az enyémnek gondolom. Hogy tehette ezt meg? Én akkor nagyon kiszolgáltatott voltam és ő most kigúnyolt ezért. Meg tudom én ezt bocsátani neki? Meg tudok még osztani vele bármit is? Érdemes?

Berta

Kedves Berta!

Olvasva férje válaszát, nem következik belőle, hogy ne osztozott volna a fájdalomban. Pusztán egy különösebb jelentőséggel nem bíró mondatnak látszik, meglehet, csak épp eszébe jutott, vagy fáradt volt a beszélgetéshez, azért vetette oda. Persze, meglehet, hogy élőben másképp hangzott. Mindenesetre az igaz, hogy bármennyire is szeretne egy férfi gyermeket, és bármennyire is sajnálja a vetélést, számára ez az esemény nem azonos azzal, ami a nő él át. Mindez az Ön testében történt, Önben indult el valami (nemcsak lelki, hanem hormonális változásokkal), és aztán szűnt meg. Biztosan őszintén sajnálta ezt a férje is, de ne várja, hogy ugyanazt érezze, mint Ön, mert ez irreális, lehetetlen. (Ahogy általában sem ugyanúgy élik meg a házastársak a különféle eseményeket - ettől még lehet boldog, tartalmas a kapcsolat.)

Üdvözlettel:

Bujdosó Karolina